A túra kiindulópontja Ferleiten (Salzburg-Bishofshofen-Glocknerstrasse, a fizetőkapu előtt tesszük le az autót). Innen felmegyünk a Schwarzenberghüttébe. Az út kellemes terepen szerpentines, így a meredek hegyoldal is élvezhető gyaloglássá válik. Félút tájékán van egy pár tehén "kihajítva" a hegyoldalba, azokat úgy kell odébb lökdösni, mert folyton az ösvényen topognak. Szép tiszták és tejszagúak. A túra nagyon kényelmes tempóban 4 órát vesz igénybe, a felső részén van egy eléggé imbolygós függőhíd, változatosságnak. Az éjszakát a Hüttében töltjük.

Másnap korán reggel indulunk a Hütte fölé magasodó 3348 méteres Hohe Dock meghódítására. Ez a hegy olyan mint egy gigantikus nagy sátor, teljesen szabályos. A keleti gerincen mászunk fel, végig jelzett, s a gerincen több helyen vasalt úton. Hágóvas már itt is szükséges lehet, mert a megközelítés során elég nagy hófoltokat kell keresztezni. A csúcshoz a "sátor" tetején, egy közel vízszintes gerincen kell végigmenni, elég kitett részeken át. A kereszttől nyugat felé, egy meglehetősen kitett és meredek, sziklás gerincen ereszkedünk le. (A gerincen csak elvétve van vasalás, ezért ezt az utat csak gyakorlott, tériszony-mentes túrázóknak javaslom!) A nyeregből (3234m) ismét felfelé visz az utunk, mégpedig a 3395 méteres Grosser Barenkopf csúcsára. Ez egy kellemes meredekségű hólejtő, hágóvas használata szükséges. Innen már jól látható az alattunk lévő nyeregben található bivakház, ami egyébként inkább egy fantasztikus filmbe illő darab (ld. fotó). A nyeregig (3084m) hólejtőn és gleccseren ereszkedünk, majd ismét felfelé, már csak néhány méter a bivakház. Itt kilenc fő részére van ágy, temérdek takaróval. Fölfelé indulunk tovább a 3425 méteres Klockerin csúcsa felé, kényelmes meredekségű lejtőn mely később a csúcs felé hóval borítottá válik. A Klockerin nyugati kis előcsúcsáról jó kilátás nyílik a szomszédos völgybe, itt két hatalmas víztározót alakítottak ki (Moserboden és Wasserfallboden). Tovább lefelé keleti irányban egy kissé hasadékos gleccseren át a nyeregig (3294m)megyünk, majd ismét felfelé a 3413 méteres Bratschenkopfra mászunk. Tovább a Bratschenkopf nyergéből egy elég durva hólejtőn ereszkedünk le a gleccserre, amelyet észak felé keresztezünk a Kaindlgrat felé. Ez egy szép része az útnak, mintegy 200 méter hosszú közel vízszintes gerinc, melyről nyugodtan tudunk nézelődni is, mivel elég széles ehhez. Eztán egy meredek, sziklás, több helyen vasalt hegyoldalban ereszkedünk még 200 métert a 2802 méteren található Heinrich-Schwaiger Haus-ig. Az éjszakát itt töltjük. (Meglepetésünkre a személyzet magyar volt.)

Következő nap ismét felfelé vesszük az irányt, a már jól ismert úton a Kaindlgraton is átkelünk. Innen azonban a 3565 méteres Grosses Wiesbachhorn csúcsára, meredeken felfelé folytatjuk az utat eleinte törmelékes köves lejtőn. Ahogy a csúcs felé közeledünk, egyre sziklásabb, egyre mászósabb az út. A csúcskeresztnél történő fotózkodás és pihenés után visszaereszkedünk a gleccserre, majd ezt déli irányban keresztezve "kötünk ki" a szárazföldre. A tovább vezető ösvényt nagyon nehéz észrevenni, a jelek nehezen láthatók, a talaj jellegtelen törmelékes lejtő. Ködös időben komoly problémát okozhat. Az ösvény innen még egy rövid szakaszon felfelé vezet, majd a gerincen immár lefelé, helyenként vasalt úton haladunk. Hamar azt vesszük észre, hogy a jelek elfogytak, ösvénynek pedig nyoma sincs. Ekkor elhagyjuk a gerincet, és esésvonalban ereszkedünk tovább. Kb. 100-150 méterrel lejjebb, amikor a lefelé folydogáló víz egyre határozottabb patak formát ölt, némi kóválygás után a patak jobb oldalán találjuk meg az első jelet. Innentől a hegyoldalban, a jelek alapján haladunk tovább. A hegyoldal egyre meredekebb, végig nem is látni az alját. Csak megyünk egyre lejjebb, s fogalmunk sincs, hogy, és hol lehet innen lejutni. Pedig a neheze még csak ezután jön, egy 100-150 méter hosszú nagy "reibung" tábla alakjában. Jelek megnint nincsenek, de aztán észrevesszük a hajdani vasalás maradványait. Mivel ennek mára egyetlen használható szakasza sincs, így marad az imádság a cipőnk és a kő közötti súrlódási erőért. Végre leérünk a gleccserhez, ahol rögtön feltűnik a hátunk mögött hagyott tábláről letörő és leguruló kövek-sziklák nyoma a hóban. Az utunk pontosan ezek mentén halad, ezért meglehetősen gyors mozgásra érzünk késztetést. Így hamar elérjük a túlsó oldalt ahol megint jól látszanak a jelzések. Ha eddig megúsztuk volna szárazon, akkor most még van lehetőségünk beleesni egy viszonylag gyors és bő vizű patakba illetva patak-rendszerbe, amelyen keresztül kell botorkálni. Ekkor túránk izgalmas részének végére értünk. Innen már csak néhány méter a jól ismert Schwarzenberghütte, melyet érintünk és tovább a tehenek mellett lejutunk a parkolóba.

Összességében nagyon szép és változatos, de fárasztó túra, első nap 1100, második nap 1750, harmadik nap pedig 850 méter felfelé, és 2500(!) méter lefelé szintkülönbséggel. Külön tortúra jelleget ad, hogy állandóan "cihelődni" kell, mivel folyton havas-gleccseres-szárazföldes szakaszok váltogatják egymást. A tájékozódás nem probléma, ha jó idő van, azonban ködben-felhőben sok időnk elmehet az útkereséssel. Mivel több kitett szakasza is van a túrának, mégegyszer felhívnám a figyelmet arra, hogy csak gyakorlott túrázók vállalkozzanak az útra!